Kilenc varázsének (magyar-kínai ny.)

Összefoglaló

A ​kínai hagyomány „Kilenc Dal” címmel K'ü Jüan (Csü Jüan) művének tartja az itt következő 11 verset. Ez ugyan cseppet sem valószínű, de kétségtelen, hogy a versek stílusa, prozódiája stb. igen közel áll a nagy költő fő művéhez, Li szao (Száműzetés) című elégiájához. Valószínűleg K'ü Jüan valamelyik követője írta, nem sokkal a költő halála után, az i. e. III. században. Aki ezeket a verseket mai formájukba öntötte, K'ü Jüan sorsát és nagy elégiáját bizonnyal jól ismerte. Azok a samanisztikus varázsénekek azonban, amelyek a versek alapjául szolgáltak, bizonyosan sokkal régebbiek. Ez a körülmény teszi a verseket nehezen érthetővé, többféleképpen értelmezhetővé. Valamennyinek elégikus a hangulata; alapképletük szerint a sámán vagy sámánnő megidéz egy istent vagy istennőt, a varázslat sikeres, de túlságosan hamar véget is ér, s a kívánatos eredmény elmarad. A sinológiai irodalom teljes joggal használja a tunguz sámán szót, mert megállapítható, hogy ezek a varázslások igen közel állanak a szibériai sámánok gyakorlatához. Az, ami megkülönbözteti ez utóbbiaktól, a varázslások határozottan erotikus célja, amely viszont az ókori Közel-Kelet templomi prostitúcióit juttatja eszünkbe.